Tíz visszatérő karakterjellem Leiner Laura regényeiben Pt. 1.

Helló mindenki, I'm back. Köszi a nyári türelmet, bocsi az elmúlt időszak szerkesztői kavarodásáért. Itt vagyok, maradok, a nevem Lilac Scorpion, és ez itt egy lista, amiből lassan már saját szegmenst is csinálhatnék akár, annyira szeretem csinálni. Általánosítani a legbulisabb dolog, nem igaz...? :D

... nos, legalábbis egy blogon. Let's do this!

Közérdekű figyelmeztetés!

Az alábbi cikk a hitelesség érdekében idézeteket tartalmaz, azok pedig időről időre kevéssé szalonképes nyelvezetet. Amennyiben ez zavar, melegen ajánlom Számodra a bal felső sarokban megjelenő "vissza" gomb használatát.

Én tényleg szóltam.  

Igen, igen és igen. Tudom. Leiner Lauráról már beszéltem egy posztban évekkel ezelőtt, s akkor kifejtettem, mi az, amit kevésbé kedvelek legsikeresebb könyvsorozatában, a Szent Johanna Gimiben. Oké, hát nem ebben a visszafogott stílusban fejtettem ki, ahogy most utalok rá, de megbocsájttassék az éretlen fejemnek; mindenki változik, én is próbálkozom. Ezt fémjelezendő, szeretnék újra listázni egyet, mert rég volt, mert Leiner Laura megérdemli, hogy rendes stílusban beszéljek róla, és mert mostanában újra- és elolvasgattam a jó pár regényét.
Erőteljes mintát vélek felfedezni az írónő történetein keresztül. A könyvmolyok biztosan ismerik az érzést, amikor egy szerző rajongójává válnak, vagy egyéb okból kifolyólag több könyvet is elolvasnak ugyanazon ember tollából: egy idő után mintha ugyanazok a karakterek köszönnének vissza a lapokról, sztorifüggetlenül. Itt bukhat ki az író kreativitása (inkább annak hiánya?), vagy egyszerűen az emberek, akik akkora hatással voltak rá, hogy újra és újra papírra vesse a jellemüket, talán akaratán kívül is. Ezekben a visszatérő karakterekben nem szenved hiányt Leiner Laura, milliók kedvence, a hatalmas sikerű #SzJG és a szintén népszerű Bexi sorozat szerzője sem. Miután a múlt hét óta már én is büszkén jelenthetem, hogy az említett hölgy eddig elkészült összes művét kiolvastam (bizony, a két Remek! kötetet is. Bár, ahogy azokat hajlamos mindenki "SzJG előtt" időszakként egyszerűen figyelmen kívül hagyni, én sem fogom példaként emlegetni őket) -, remélem, sikeredik egy hiteles listázást kanyarítanom Nektek. Két részben, mert egybe NAGYON hosszú lenne. Íme az első fejezet.

1. A furcsa lány

Egy nem annyira gyakori, de nagyon is jellegzetes példával indítok. L.L. kifejezetten szereti az angyalarcú, vagy egyszerűen csak visszafogott stílusú mellékszereplő lányt - általában a főhős közvetlen környezetében található barátnőről van szó -, aki ha kinyitja a száját, mindenki első reakciója hívni a vízvezeték-szerelőt, annyi szenny ömlik elő rajta. Gondolhatunk itt szó szerinti trágárságra (lásd Daniellát a Bexiből), vagy egyszerűen csak idegbeteg viselkedésre (Kinga az SzJG-ből). A cél itt, felteszem, a külső és belső szembeállítása a fiatalok nyelvén IS kissé szájbarágósan, viszont kétségkívül szórakoztató módon, és az üzenet is átjön általa: ne ítélj első látásra.

"– Na, ide figyelj! – kezdte. – Nincs klíma a szar buszban, izzadt vagyok, fáradt és nyűgös. Szeretnék tusolni, tiszta ruhát felvenni, mert az elmúlt órában abban a roncsban aszalódtam (...) úgyhogy, baszki, állj félre, amíg szépen mondom, vagy leütlek a csellótokommal, ha azt akarod bemesélni, hogy nem férünk el ebben a százhúsz szobás komplexumban! – vázolta fel Daniella a problémáját, mire Botond elkerekedett szemmel nézett a bájos arcú lányra, és automatikusan félreállt."

/Valahol - Bexi 5./

2. Az önimádó srác

Esélyes, hogy metroszexuális a gyerek (Abdul - Bábel), esetleg komplexust próbál leplezni (Zsolti - SzJG) vagy szimplán egoista (Nagy Márk - Bexi), akárhogy is: ha a haja nincs rendben, komoly hiba áll fenn a világ folyásában, arról meg egyenesen szó se essék, hogy nem vele van konstans elfoglalva a környezete. Az utolsó szó mindig, mondom MINDIG az övé, a lányok döglenek utána, de neki ezzel a világon semmi baja nincs, és legtöbbször ki is használja a helyzetet saját szórakozására. Ritka, hogy a történet végére érzelmi happy endet kapjon - ez legalább reális, köszönjük, Laura.


"– Miért nem vesztek észre hús-vér, valóságos embert is?
– Mert a valóságos ember olyan, mint te – válaszoltam reflexből.
– Elragadó, szép mosolyú, selymes hajú, egzotikus? – jellemezte magát az egészségesnél kissé nagyobb önbizalommal.
– Nem. Egy bunkó, hűtlen, és semmi más nem érdekli, csak hogy villoghasson a haverjai előtt valami dögös lánnyal – lomboztam le.
– Hé! Te ilyennek látsz engem?
– Nem. Ilyen vagy – röhögtem fel."

/Bábel/

 

3. A sztereotip szülőpár

Mármint ugye az LL-féle sztereotípiáról beszélünk, ami egyáltalán nem általános, vagy legalábbis nem mindenkinek. Amit el tudok képzelni, az az, hogy az írónő ezzel a nemi beosztással találkozott a saját szüleinél. Ez pedig a következő: az anyuka kifejezetten erős jellem, minden érezhető jóindulata ellenére erőteljesen befolyásolja a lányát, a viccet igen ritkán érti, vagy csak a sajátját, főzni nem tud (vagy, amennyiben ez nincs kimondva, az azért felismerhetően ott van a sztoriban, hogy a szereplők vagy állandóan eljárkálnak kajálni valami csapatos törzshelyre, vagy ők biztosítják egy este alatt a NetPincér fél évnyi bevételét egyszerre), ezen kívül indokolatlanul aggodalmaskodó és szigorú. Az apuka pedig csendes papucsként ott van a háttérben, de sokat nem ad hozzá a sztorihoz a bénázásán, a stílusérzéketlenségén és az ügyetlen, de együttérző támogatásán kívül. Ő az érzékenyebbik, a kedvesebbik, cserébe viszont a sokkal gyengébb. Menjek-e bele, hogy miért nem lett az összes lánykarakter (élen Rentai Renivel) apakomplexusos ilyen alig-alig létező férfikép mellett, és hogy lehet, hogy mindegyik rátalált a számára ideális srácra? Nope, ehhez nem vagyok eléggé hobbipszichológus, de lennének ötleteim. Talán egy másik alkalommal.

"– Beki, hol vagy már? – kiáltotta anyu mérgesen. 

– Öhm. Kemál büféjében, Márkkal – feleltem.

– Akkor lassan igyekezzél felfelé! Éjfél van!

– Rendben. Megyek. Most mérges vagy? Mondtam, hogy lejövök beszélgetni – zavarodtam össze.

– Nem, csak ki akartam próbálni, hogy milyen éjfélkor üvölteni a kamasz gyerekünkkel. Túl normális vagy, erre még soha nem volt alkalmam – nevette el magát."

/Késtél - Bexi 1./

"– Reni, tudom, hogy az első nap a gimiben nagyon kemény, emlékszem nekem is az volt. Csak egyet tudok tanácsolni – nézett apu mélyen a szemembe. – Ne hányd el magad.
– Rendben, nem fogom – biztosítottam azonnal.
– Egy ilyen baki végigkíséri a négy évedet – folytatta apu merengve. Úgy tűnt, mintha valami távoli rossz emlékre gondolna."

/Kezdet - SzJG 1./

4. A legjobb barátnő

A főhőst támogató, kedves, töketlen hippi-leányzó. Bővebben? :) Leginkább a hűséges kiskutya szerepét tölti be a főszereplő mellett. Értelmes tanáccsal ritkán tud szolgálni a főszereplő körül alakuló szarviharra reagálandó, cserébe viszont egyszerű, mint egy faék, esetenként csinos (Napsi - Bábel), és az értelmi képességei ritkán haladják meg egy ambíciózusabb farönkét (Virág - SzJG) Viszont maradjunk annyiban, hogy mint a legtöbb szempontból, az Akkor szakítsunk ebben is meghaladta az elvárásaimat LL történeteivel kapcsolatban. Nem lövöm el a poént, olvassátok el - tervezek egy ajánlót is belőle.


"– Miért bámul minket mindenki? – kérdezte Napsi a hajára tolva a pilótaszemüvegét, aminek ezüst lencséjében visszatükröződött az egész pályaudvar. És ami mellesleg Szaszáé, csak kábé két hónapja nem adja vissza neki.
– Mert elfelejtettél felöltözni – közölte Szasza mintegy köszönésképpen, és szórakozottan nézett végig rajtunk.
– Hülye vagy? Ez egy farmersort! – kérte ki magának Napsi a „ledér öltözetére” tett megjegyzést.
– Az lehetett, amikor ötéves voltál – vigyorgott, Napsi pedig, kompenzálva a lányos külsejét, nemes egyszerűséggel ököllel vállon verte Szaszát."

/Bábel/

5. A főhős

Nos, nem mondom, hogy az írónő nagyon egymástól különböző főszereplőket alkotna, és szerintem ez kifejezetten sokat mond el a képességeiről. Megpróbálom vázolni.

A hős mindig lány, tizenpár éves. Visszafogott szomszédcsaj szigorúan hosszú, barna hajjal, időnként hobbirocker, de inkább erőtelkesen konzervatív öltözködési stílussal. Nem beszél csúnyán, nagyrészt konfliktuskerülő, mindenkit elfogadó, udvarias, introvertált (talán Zsófi (Bábel) és Lia (Akkor szakítsunk) kivételével), a szülei felé kedves elnézéssel fordul, mintha inkább ő terelgetné a nevelői felelősség bugyraiban elveszni látszó párost az élet országútján, mint azok őt. Az iskolában nem nagyon tűnik ki, ha csak nem humán (Reni - SzJG) vagy reál (Hanna - Iskolák versenye) téren elért különleges sikereivel, de szinte soha nem a közösségben betöltött szerepe vagy az átlagétól eltérő viselkedése által. A nála erősebb személyiség előtt azonnal behódol (enyhe kivételt képez újra Zsófi és Lia), időnként még nemezisén is segít, vagy egyszerűen figyelmen kívül hagyja, ha valaki ellene megy, a barátaiért pedig az ésszerűség határain belül bármit megtesz. Az ideális fiút vagy észre sem veszi azonnal, vagy képtelen érdemben közeledni hozzá, nagyrészt egy helyben toporog, míg a körülmények közelebb nem lökdösik hormonjai választottjához. Ha nagyon megtelik a bili, képes kiborítani, de sokszor ahhoz is valami grandiózus esemény kell, hogy a véleményét hajlandó legyen közölni másokkal. Ez viszont nem jelenti, hogy az elveiért nem áll ki csendes határozottsággal, és nem különösebben zavarja, ha emiatt megbélyegzik.

Azért azt be kell vallanunk, hogy ez a fajta személyiség elég ideális lányregények főszereplője számára. Mint tudjuk, az emberek legnagyobb része azonnal a főhőssel azonosul lélekben, és ebbe a fajta kislányba nem nehéz beleképzelni magunkat - és itt van az én gondom az írónő karaktereivel. A leányzók túlnyomórészt annyira üresek, hogy egy-két fent említett jellemzőjétől eltekintve túlságosan is könnyű akármelyik tizenévesnek ebbe a bőrbe bújnia pár nap/hét erejéig, vagy amíg a könyvet olvassa.

Viszont azt is látnotok kell, hogy Leiner Laura érezhetően fejlődik. Rentai Reni nagyon üres, nagyon személytelen személyisége után hajlandó volt alaposan színesíteni, Lia gyerekes éretlensége után megalkotni a messze döntésképesebb és többet gondolkodó Bekát, Zsófi örökvidám, kissé idegesítő pozitivitása után behozni a koravén, pöttyet keserű Hannát. Megjelentek lassan a csonka családok (Bexi és Iskolák versenye), és a legjobb barátok se békültek ki minden alkalommal (Akkor szakítsunk), szóval nem mindig minden cukormázas az LL-világban. És ez nagyon követendő irányú fejlődés.

 

"Csupán egy gondolat zakatolt a fejemben szüntelen. Mégpedig, hogy a VIP-emelvényen állva mosolygok, Anthony Kiedis felnéz rám, kacsint egyet, én izgalmamban elhányom magam, ő ezt undorítóan romantikusnak tartja, és go to Hálivúd."

/Bábel/ 

"– Tudod, ez a karkötő… – kezdtem halkan…sokkal többet jelent, mint egy egyszerű karkötő.
– Gondoltam.
– Ez… – kerestem a szavakat. – Ez volt az utolsó kapaszkodóm. De nem tudom, hogy mibe – ismertem be. – És most elszakadt.
– Nagyon sajnálom – szólt halkan.
– Köszönöm – bólintottam. – Az emberek továbblépnek – mondtam ki hirtelen. – Gyűlölöm, hogy képesek továbblépni. Nekem nem megy."

/Ég veled - Iskolák versenye 1./

Pt. 2 coming soon ;)

... aki bújt, aki nem...

Szóval, itt vagyok. Ősz, szeptember, újrakezdés, meg minden; úgy döntöttem, én sem bujkálok tovább.

Tudom, hogy a magyarázkodás senkit nem izgat, mégis kaptok belőle egy pöttyet. A fél nyarat azzal töltöttem, hogy a saját fejem próbáltam előásni abból a Szahara méretű homokozóból, ahová bedugtam ijedtemben. Szembesülvén vele, hogy egyedül maradtam a bloggal, nem volt sok önbizalmam visszajönni, bármit mondani vagy írni, így először szerzőtársakat próbáltam gyűjteni magam mellé. Ez amúgy még mindig folyamatban van, de nem akartam addig poszt nélkül hagyni a blogot, míg kiderül, csak vendég-blogger lesz velem, vagy állandó embert is köszönthetünk itt.

Szóval, konklúzióként: én biztosan folytatni fogom, amit eddig. Azaz: operák, zenék, könyvek, filmek, popkultúra: meneküljetek! Minden másról pedig remélem, mihamarabb tudok nyilatkozni.

Szóval, belevágunk? ;)

Star Wars Episode I - Képregényajánló

Kiadó: Marvel Comics

Kiadás éve: 1999 (nálunk úgy tudom, nem jött ki, de remélem, hogy tévedek)

…Avagy amikor egy szép verőfényes tatooine-i délutánon Qui-Gon Jinn aprófává trollkodja széjjel Wattót.

Először is leszögezném, hogy nem szeretem a nyugati képregényeket. Azóta sem. Viszont ez az alig 25 oldalas kis szösszenet valahogy annyira betalált így tegnap este, hogy úgy érzem, muszáj leírnom, hogy mennyire nagyon élveztem én ezt.

A sztori alig pár óra eseményeit foglalja magába, 25 oldalon nem is igen van lehetőség többre. Túlvagyunk a fogatversenyen, amit Anakin megnyert, és Qui-Gon kezdi már kapizsgálni, hogy Watto nem lesz éppen könnyű eset, miután elvesztette a fogadást ellene.

Jedink naivan azt hiszi, hogy elég lesz a Huttokkal befenyítenie a kis szárnyas patkányt, de neeeeem, ugyan már, mért is lenne elég?! Hol lenne akkor a sztori, kérem? Watto ugyanis nem hagyja annyiban a dolgot, és felbérel pár verőlegényt, hogy „győzzék meg” Qui-Gont, hogy jobb lesz az neki, ha hagyja a csudába Anakin felszabadításának projektjét.

A sztori vége persze könnyűszerrel kitalálható, ugyanis olyan még a büdös életben soha, de soha nem történt a Star Wars hosszúra nyúlt történelme alatt, hogy egy rakás ZS-kategóriás bandita bármit is tudott volna ártani egy Jedinek, de!

De ahogy ez a sztori össze van rakva, te jó isten!

Azt, hogy Qui-Gon vonzza a bajt, azt elvileg már mindenki, aki látta a Baljós Árnyakat vagy olvasta a novelizációját, kitalálhatta. Ebben semmi új nincs. Na de ez az alig 25 oldal a fantasztikusan véghezvitt karakterizációnak köszönhetően Qui-Gon jellemének egy olyan oldalát mutatja meg, ami a filmben és a könyvben éppen csak felsejlik, hogy van. És mekkora ziccert hagyott ki Lucas, te jó ég…

Ugyanis ebben a képregényben Qui-Gon TROLL. Így, nagybetűvel. De nem ám az a fajta netes troll, aki a rosszindulatából meríti az életenergiáit. Qui-Gon az a fajta troll, akiről olvasni szerintem nagyon sokan imádunk: okos, talpraesett, tízpontos beszólásai és húzásai vannak, és ha kell, akkor bizony gonoszkodik is – azaz ebben az esetben fenyegetőzik, mert mégiscsak Liam Neesonról van szó, a rohadt életbe. Liam pedig már jó ideje egyet jelent a fenyegetőzés magasiskolájával, ugyebár. Khm, Taken.

Szerintem elég csak példának említeni, mikor konkrétan Watto orra előtt adja el Anakin fogatát Sebulbának, és mikor Watto ettől teljesen padlót fog, a világ legártatlanabb pofájával nyögi be, hogy „De hát Watto… Nem kérdezted” (mármint hogy eladó-e a fogat). Vagy mikor nemes egyszerűséggel közli Padméval, hogy ugyan már nézzen tükörbe, ha eddig nem volt világos számára Anakin motivációja, hogy megnyerje a versenyt.

Az ebben a képregényben leírtak/rajzoltak nincsenek benne se a könyvben, se a filmben, így még izgalmasabbá téve az olvasás élményét. A rajzok szép színesek, de nekem úgy összességében nem tetszik ez a stílus, én mindig is a mangához vonzódtam jobban, de hát ez én vagyok. Könnyen lehet, hogy mások imádni fogják. Mondjuk jópont, hogy Qui-Gon többé-kevésbé hasonlít Liamre az esetek nagy többségében – valamiért főleg profilból megy ez –, beleszámítva azokat a lehetetlenül kék szemeket is. Ez azért megdobogtatta a kis szívemet.

Mindenesetre egy biztos: nekem annyira bejött ez a kis szösszenetecske, hogy konkrétan hajlandó lennék fizetni érte, ha láthatnám, ahogy Liam végigtolja ezt. Viszont mivel annak az esélye, hogy ez megtörténjen, nagyjából a nullához konvergál, így marad az olvasás, amit minden Star Wars-szerető embernek szívből ajánlok.

Pillangók kertje - Blogom, blogom, mondd meg nékem, mit olvassak ezen a héten?

Dot Hutchison - Pillangók kertje

Sorozat: A gyűjtő, I
Kiadó: Könyvmolyképző Kiadó
Kiadás éve: 2017

Ez volt az a könyv, ami teljesen kiábrándított. Egyáltalán nem mindenből, csak abból a reményből, hogy esetleg bujkál még valahol a Nap alatt valami kis új...
Két FBI ügynök, Edison és Hanoverian életük egyik nem hétköznapi ügyében készülnek kihallgatni egy lányt. A tizennyolc év körüli gyanúsított, bizonyos Maya frissen szabadult az elmúlt évek egyik legperverzebb börtönéből. Egy börtönből, ami inkább egy üvegházra hajaz, benne egy dzsungelszerű kerttel és egy lakóházzal, ami huszonhárom gyönyörű lánynak adott otthont. Egy börtönből, ahová csak a legszebbek kerülhetnek, ahol a rabok egész nap a hobbijukat űzhetik, bőven kapnak enni, és életre szóló barátságokat kötnek - ahol bármikor szabadon kínozhatják vagy megerőszakolhatják őket, ahol a terhességet halállal büntetik, ahol a huszonegyedik születésnap életük utolsó napja.
A Kertész, egy középkorú férfi a maga kedvére rabolja el és tartja meg a különböző rasszú és korú lányokat; a hátukat részletes és gyönyörű tetoválásokkal jelöli meg, és új nevet ad nekik. Ők a Pillangók, egy titkos, illegális hárem, rabtartójuk pedig mániákusan imádja a tökéletességet, és ennek megfelelően igyekszik a lányokat megtartani fiatal szépségükben - bármi, értsd, BÁRMI áron. Ezt különösen megnehezíti, amikor feltűnik a Kertész idősebb fia; Avery ugyanis olyan pali, aki mellett Christian Grey hangosan hüppögve bújik az anyja szoknyájához. Perverz állat, egy beteg lelkű BDSM-mániákus pedofil, és nem is részletezem tovább, mert felfordul a lelkem gyomra. Feltűnik viszont egy idő után a Kertész kisebbik fia, Desmond is, és bár a rendszer ettől sem borul - úgy tűnik, a srác ugyan felháborodik apja titkos életén, de a zsarukhoz azért nem fut - Maya megpróbálja a legtöbbet kihozni a visszás szituációból, amikor Desmond beleszeret.
Ez a könyv néhány dolgot halálosan komolyan gondol. Egyrészt a műfaját: ez egy pszichothriller, és nem a visszafogott verziója. Én leginkább huszonegyes karikát tennék rá, a tizennyolc nem elég. Elég nyersen le van írva a legtöbb jelenet, amelyek helyenként közönségessé is tudnak válni, a szereplők hullanak, mint friss zöld leveli békák a Szaharában, szóval pszichésen is megterhelő végigolvasni egy-egy jelenetet. Nem a legkeményebb, amit valaha olvastam, de nem az érzékeny lelkűeknek való.
Másrészt: a főszereplőjét. Maya háttértörténete egészen részletes, finoman árnyalt, és érzékletesen mutatja be, hogyan nő fel egy gyerek szeretet nélkül, és ha később mégis találkozik a kötődés őszinte formájával, hogyan löki azt el magától önkéntelen realizmussal és hitetlenséggel. A történetet egyes szám első személyben Mayától ismerhetjük meg, és akármennyire is egy traumatizált leányzó a narrátor, picsogásról szó sincs. Maya egyik fontos tulajdonsága, hogy gyerekkora óta képtelen sírni, viszont még így sem lehet érzelemmentesnek titulálni, pedig időnként teljesen irreálisan hideg a viselkedése egy átlagember szemszögéből. Ez persze csak a látszat. Ez a csaj majdnem olyan profi, mint beteg fogvatartója. Egy percre sem vernyog, látszólag aláveti magát a Kertész akaratának, viszont empátiáját jelzi, hogy igyekszik segíteni a többi lányon, hogy mindenki megőrizze az ép eszét közös luxusbörtönükben. Egyfajta magánpraxist indít, mint terapeuta, a Kert falain belül, és még azt is eléri valahogy, hogy a beszélgetések minimális privát szférát kapjanak. Ha ez nem lenne elég, maximális hidegvérrel használja ki egy egyetemista srác kötődését, hogy kiszabadítsa magát és a barátnőit, pedig ez a kötődés nem is teljesen viszonzatlan.
Amit még jól átad a könyv, az a hangulat. Kifejezetten erősen viszi a klausztrofób atmoszférát, a Kert tényleg könyörtelen börtönnek tűnik, amiben viszont kifacsart módon, de ugyanúgy megjelenik a gyász és fájdalom mellett az öröm, a barátság, a kedvesség, a játék, a humor, mint a világ bármely közösségében. Ezt a légkört nem a legkönnyebb feladat hitelesen megoldani. A mellékszereplők viszont eléggé elsikkadnak, kevés interakciót kapnak - még talán Edison ügynök, és a Kertész két fia, akikről megtudunk dolgokat, de ugye nem kell mondanom, hogy ez kevés?
A befejezést pedig, ha lehet így mondani, amatőr módon oldotta meg a kicsit sem kedves szerző. Olyan érzésem volt, mint egy első könyves író szárnypróbálgatását böngészve, aki valahol a története háromnegyedénél megunta a sztorit, és gyorsan pontot tett a végére, csak hogy "befejezett"-ként a sarokba vághassa, és ez a megoldás elfogadhatatlan egy publikáló szerzőtől. Érthetelen beszélgetések, légből kapott lezárás, következetlen csavarok, amik nem lepnek meg minimálisan sem, és klisék hegye. Forgattam a nyakam, mint egy jobb horrorfilmben a démon-megszállta kislány.... Mi a franc?
Úgyhogy kérdezek mindenkit, aki olvasta a regényt: mire a hype? Miért hallott downright minden könyvmoly valaha erről a regényről, amikor egy éve van a polcokon, és semmi eredetit nem hoz? Ígéretes indítás, jó ötlet, aztán olyan lendülettel vágja saját magát földhöz, hogy hallom, ahogy placcsannak a sárban a lapok. Győzzetek meg, mert nem vágom.
Előre is köszi...

Met-leső: Luisa Miller 2018, avagy a romantika vesztőverme

Mert akinek ez meg lett ásva, bele is esik minden alkalommal, és leggyakrabban ennek a veszélynek a szövegkönyvírók vannak kitéve. #librettistanyüstölés következik újra.

Verdi operáról beszélünk, ami egy Schiller-színmű, név szerint az Ármány és szerelem alapján készült, és igazán nem akarom dobálni az egyik legnagyobb német költőt... viszont Salvadore Cammarano librettista urat annál inkább, mert ez valami förtelmes lett. Ebben az operában senki nem viselkedik logikusan, még annyira sem, mint általában. Mert azért, operakedvelők, tegyük a szívünkre a kezünket: a műfaj nagyon sokszor teljesen logikátlan, érzelmi alapú döntések sorozatára épül, és olyan szituációkat szül végül, amikbe a hétköznapi homo sapiens sapiens akkor sem bonyolodna bele, ha minden józan esze egyszerre megy el kirándulni. A Molnár Lujzi viszont aztán minden lehetséges gyufát kihúz, amit csak ki lehet.

Az elején még csak apróságokkal dobálózik a történet. A falu lakossága olyan szerelmetes kórusbetéttel igyekszik főszereplő leányzónkat kicsalogatni születésnapján a paplan alól, hogy a jobb szemöldököm valahol a hajam vonalában állt meg. Azt ne mondjátok nekem, hogy itt minden egyes ember ennyire rajong egy fiatal lányért, akkoriban nagyjából Szűz Máriát imádhatták ilyen tisztelettel. Oké, megjelenik Lujza, védelmező apja karján, fogadja a köszöntéseket, majd rövidesen befut szerelme, az álnéven udvarló Rodolfo, aki valójában a helyi gróf fia. Értem én, hogy a fiú egy polgárlánynak teszi a szépet, kell a kamu, de egy kis falu népe HOGY nem ismeri fel az uruk egy szem fiát? Sosem látták még sehol? És a sztori itt kezd megőrülni.

Hétköznapi operatörténet lenne ez amúgy. Adott a gróf, aki köszöni szépen, nem kér a fia rangon aluli házassági terveiből, helyette egy özvegy hercegnének ígéri a makacs leszármazottat, aki viszont hő szerelemmel imád egy másik lányt. Az apa az irrealitásig kínozza érzelmileg a fiát, a fiú az irrealitásig tiszteletlen és gyűlölködő, hajlandó lenne vérpadra küldeni az apját egy rég elkövetett bűnért, csak hogy senki ne álljon a szerelme útjába. Pedig azt azért mi is tudjuk, hogy az 1800-as években úgy burjánzott a szeretőtartás a nemesség körében, mint mondjuk a kolera. Nem lett volna ezt annyira nehéz Rodolfonak sem kiviteleznie... annál is inkább, hogy az előre elrendezett házasság előnyét ő maga is látta, és szintén egy bevett szokás volt a maga társadalmi rétegében. Ennyire senki nem lehetett irracionálisan idealista akkoriban. De hát nincs egyedül; gróf-apu embert ölt, hogy hozzájusson a rokona pénzéhez IS, mert ami neki volt, az ugye nem volt elég, a hercegné valamiért képtelen elengedni az ötletet, hogy Rodolfo legyen a férje, mert "már annyira beleélte magát", Luisát belezsarolják egy kamu-szerelmeslevél megírásába, különben a kedves papának kampec, a féltékeny Rodolfo pedig előbb mérgez, aztán kérdez. Elment itt mindenkinek a józan ítélőképessége.

És akkor ott van még az öreg Miller, aki az ellenértéket képviseli a gróffal szemben, mint az "ahhoz mész akit szeretsz, édes lyányom, csak menj hozzá, mert a becsületemen kívül semmim nincs", és persze Wurm - hehe, szóval nem véletlen, hogy a neve ennyire hajaz az angol worm szóra, ez az alak egy manipulatív, becsvágyó, köpönyegforgató, hímsoviniszta féreg. Nézzetek rá.

 

Most mondjátok, hogy nem maga a megtestesült gonosz áll Plácido Domingoval szemben. Ja, igen, ő is itt van. Akkor nézzük a szereplőket.

Merthogy ők is érzik a történet bűzölgését. A Három Tenor legnépszerűbbike igazán mindent megpróbál, átképzett baritonja mégis erőteljesen döcög - sajnálom, sok mindent letett ez az ember az asztalra, de én nem vagyok oda érte. Alexander Vinogradov, mint Walter gróf, egészen király színészi alakítást ÉS hangi odafigyelést is hozott, bár időnként kicsit nagy volt rá a szerep nadrágja. Piotr Beczala, mint az ifjabbik, és nem különösebben szimpi gróf, és Olesya Petrova, mint a Federica hercegné, avagy "Szent csipkebokor, alt karakter az operaszínpadon, hívjátok a sajtót!" korrektet játszottak, és egészen csodálatosat énekeltek - a hölgyeménynek külön pacsi, gyönyörű, amit abból a torokból előcsalogatott.

Aki viszont elvitte a pálmát, az az amúgy tüneményes Sonya Yoncheva, és egy nem annyira jó tulajdonságából kifolyólag; egészen pontosan, hogy képtelen a pillantásával színészkedni. Ennek eredményeképp ugyanis gyönyörűen énekelt, viszont az arca időnként kiesett a szerepből, és egyfajta kikacsintás, a gondolkodó néző megtestesítője lett a színpadon. Mindenki játssza az irreális marhaságait és szenved ezerrel, Luisa karaktere meg időnként rájuk néz, és...

"Beléd meg MI a franc ütött, ember, szedd már össze magad..."

"Apu, álljatok le. MOST. Nem vagytok normálisak, komolyan...!"

Szeretlek, Sonya! :) Nagyon vicces volt néha a resting bitch fejét nézni, mintha a vadromantikus sztori közepén ő lett volna a realitás egyetlen talpon maradó mentsvára.

Viccen kívül, ez egy Verdi opera. A zene sodor, mint egy tanultabb folyó, a karaktereknek saját kis névjegy-dallamuk van, és ezen belül olyan csodálatos áriák hallhatók, hogy el lehet olvadni tőlük. Ha nem zavar a történet idióta vonalvezetése, vagy képes vagy becsukott szemmel hallgatni egy operát - én már próbáltam, elég nehéz nem figyelni arra, ami a színpadon történik -, akkor bátran ajánlom, nagy élmény lesz.

 

Képek innen: www.metopera.org

Éjféli nap - Blogom, blogom, mondd meg nékem, mit olvassak ezen a héten?

Stephenie Meyer - Éjféli nap

Sorozat: Twilight Saga, V

"Jézusom, ez egyre rosszabb, most már a Takonylat is sorra került... alig várom, hogy a párkapcsolati bántalmazás ötven árnyalatáról kezdjen írni..."
Nem, oké? Semmi gond, nem kell a pánik, távol állok a sárgaházi elmeállapottól. Egyszerűen úgy gondolom, ebben az esetben érdemes szembe úszni az általános közgyűlölet izzó törmelékáradatával.
Ha még nem hallottál róla, ez a regény a Twilight Saga, avagy az Alkonyat tetralógia egyik spin offja - lett volna, ha Stephenie Meyer címeres írónő és hisztis négyéves nem hagyja félbe dacból. (Woman up, ember, szerinted még senkinek szellemi termékét nem szivárogtatták ki soha a netre?) A könyv sok újat nem hoz, egyfajta kerettörténeti lezárásként az Twilight első kötetét meséli el újra, ezúttal a férfi főszereplő, Edward, a strasszvámpír szemszögéből.
Hogy miért akarok ezzel foglalkozni? Mert hiszed vagy sem, az Éjféli nap a garancia arra, hogy Stephenie Meyer jó író. Személy szerint ez a nyolcadik mű, amit olvasok tőle, és miután végigöklendeztem a négy Twilight kötet ömlengő, mégis kiherélt romantikáját, valahol A burok környékén jutottam erre a gondolatra. Viszont nem beszéltem róla (eddig), mert az a könyv még nem tudná az írónő képességeit másnak is bebizonyítani. Hogy miért nem?
Mert nő a főszereplője... ez legalábbis az én elméletem.
Én alapvetően kedvelem a női főszereplőket, amennyiben határozottnak és érzelmileg intelligensnek vannak megírva, ennél több alapvető elvárásom nincs. Meyer viszont mind Bella Swan (Twilight Saga) töketlenkedő szociális inkompetenciájával és önzésbe hajló makacsságával, mind Melanie Stryder (A burok) ostoba ridegségével és szexualitásközpontú problémamegoldási módszereivel, és leginkább Julie Fortis, avagy Alex (A vegyész) megdöbbentően kemény, perverz kegyetlenségével, mégis ellentmondásos és inkonzisztens naivitásával képtelenek voltak bennem túl sok szimpatikus érzést kelteni - annál is inkább, hogy előbb vagy utóbb, de mindegyikük egy-egy elviselhetetlen Mary Sue-vá alakult át. Viszolyogtam tőlük, mint fő karakterektől, érthetetlen volt számomra, miért nem a messze érdekesebben megírt mellékszereplők kaptak rivaldafényt.

Nos, szerintem itt van Meyer tehetsége elásva - szó szerint. Nem jó, mi több, kifejezetten rossz a női főszereplők hiteles megformálásában. Vagy az érzelmi érettség, vagy a szociális érzékenység, vagy az önuralom, vagy az önzetlenség teljesen hiányzik belőlük. Ellenben Meyer páratlanul ügyes különböző világok kreatív megalkotásában, az előzmények magyarázatában, a hangulatteremtésben, színes minor karakterek megformálásában, és nagyon sokszor a történet szálainak vezetésében is - már ha nem hagyja, hogy azok a dög hősnők, akik a sztorik egyharmadára már öröklakást vásároltak viszkető tenyered közepén, szétbarmolják az egészet.
Ellenben itt egy férfi a főszereplő - nem fiú, hadd jelentsem ki, hiába beszélünk YA könyvről. Bárki, aki nem egy kő alatt lakik, azt hiszem, tisztában van azzal, hogy ez a sztori egy emberlány és egy vámpírsrác kalandjait meséli el, szakadt vitorlákkal evickélve a tinihormonok viharos tengerén. Viszont esetleg azt is tudhatja néhány, a popkultúrában járatos tízen- és huszonéves, hogy Edward, a vámpír Miss Meyer elképzelése szerint nem épp két éve vámpír, hanem lassan egy évszázad óta létezik. Ennek pedig van hatása a személyiségére, hála istennek.
Mert hibái vannak bőven, ahogy azt az eredeti Bella-szemszög sztorijából is már megtudhattuk. Edward még mindig egy perverz kukkoló, ha mániákus rajongása választottjáról van szó (bemászni az alvó lány szobájába, és órákig nézni, ahogy alszik??! Jézusom, kiráz a hideg...), illetve hiába ismeri meg Bellát fokozatosan, a sorozatban végigkövethető tendencia, hogy gyakorlottan félresöpri a csaj összes - átgondolt, vagy nem átgondolt - döntését, ahogy egy apuka a hisztis gyereke követeléseit. Ő jobban tudja, de MINDIG, és MINDENT. Azt is, ha vérszomjas vámpírhordák elől kell bújtatni az - amúgy önvédelemre és hideg fejjel gondolkodni teljesen képtelen - lányt, akár csak arról van szó, hogy a csaj milyen autót vásároljon. Még mindig érzelmi zsarol, képtelenül drága ajándékok elfogadására kényszerítve Bellát, és sorolhatnék még jó pár igen férfiatlan viselkedésformát.
Ellenben kénytelen vagyok elismerni, hogy Edward férfi. Nem a hormonok irányítják, amikor udvarol, védelmező ösztönei a különleges vámpírképességek nélkül is igen fejletten működnek. Nem féltékeny, de legalábbis képes helyén kezelni, amikor mégis; bízik a lányban, aki után - számomra felismerhetetlen okokból kifolyólag - a gimi összes létező hím egyede eped. Képes vészhelyzetben is átgondolt döntést hozni, ami a szerettei érdekeit helyezi előtérbe, jó a humora, és erőteljesen családcentrikus, mind Bella, mind a saját rokonai felé.
Ja igen, a Cullen-Hale család. Rajongok vega-vámpírékért, mióta az első kötetet olvastam - megint csak taps Meyernek, ezek a mellékszereplők is színes-szagos, életszerű karakterek lettek. Itt végre egész közelről ismerhetjük meg őket, és bizony bőven többet is tudunk meg róluk. A dacos, hiú Rosalie a ház falain belül időnként hisztis négy évesbe megy vissza, ami halálosan idegesítő jelenség, mégis valahol vicces. Alice gyermeki naivitása mellett végtelenül okos, Jasper manipulatív, de remek szervező, és gyorsan átlátja a legnehezebb helyzeteket is, ha nem is tudja őket mindig kezelni. Na és Esme, aki valódi anyaként gondoskodna mindenki lelki üdvéről, ha tehetné, vagy Emmett, aki Edward béna legjobb barátja amellett, hogy az okoskodó báty szerepében tetszeleg...? Az egész família úgy lett megírva, hogy ha lehetne, holnap bekopogtatnék, hogy ugyan legyenek már kedvesek átváltoztatni, mert akkor cuccolok hozzájuk. Kár, hogy még itt sem sikerült valahogy elegendő figyelmet szentelni nekik, node ha rajtam múlik, a Twilight kizárólag róluk szólna.
Összességében ha szeretnél egy benyomást kapni erről a világról, vagy belepillantanál, hogyan képzeli el Meyer a vámpírokat, viszont az official Twilight-hoz nincs se kedved, se gyomrod (megértelek); állj neki. A könyv nincs befejezve, ami egy részről nem tesz jót neki, más részről viszont jó adaggal kevesebb Bella Swan-t tartalmaz, és ennek kizárólag tapsolni tudok.

Velünk véget ér - Blogom, blogom, mondd meg nékem, mit olvassak ezen a héten?

Colleen Hoover - It Ends With Us - Velünk véget ér

Kiadó: Könyvmolyképző
Kiadás éve: 2017

... avagy a könyv, ami önkényesen úgy döntött, át akarja vágni az olvasót a fülszövegével. Vérprimitív vöröspöttyös szerelmi háromszögként eladni egy (?) kőkemény drámát aljas húzás, de hadd részletezzem.

Adott Lily, a főszereplő, többé kevésbé hétköznapi huszonéves lány, aki a tinédzserkori naplóját Ellen DeGeneresnek írta, és aki egy bántalmazó apa és egy alávetett anya kicsit sem szerető ölelésében nőtt fel. Oké, nem egészen. Az apja őt sosem bántotta, csak az anyját erőszakolta meg majdnem a szeme láttára... uggyan, kérem. Lily később találkozik férjével, Ryle-lal, aki a downright álompasiként van beállítva. Idegsebész, rohadt gazdag, döglesztően jóképű, megfelelő mértékben szexmániás, határozott rosszfiú, és egyetlen találkozás után az őrület határára sodorja a vágyakozás, amit a hősnő iránt érez. Lily amúgy amellett, hogy példás(an klisés) feminista módjára saját vállalkozást indít egy számára ismeretlen városban, szép lassan bele is habarodik a paliba, ahogy kell, nem sokára viszont feltűnik első nagy szerelme, Atlas is a színen, akivel valamiért még mindig nem felejtették el egymást egészen...

Szívemből megértek mindenkit, aki most akarja a sarokba hajítani a sztorit, mondván, pont ugyanilyet bármelyik filléres könyvespult ponyvája alatt húszat talál. De ennyi lesz a kiszámíthatóság a könyvben, nem több, a maradék pedig körömtépkedően izgi. A karakterek mélyek, megérthetőek, és gyakorlottabban másznak a bőröd alá, mint egyszeri szálka az esztergapadból. A légkör jellegzetes, gondolok itt a hoover-i nyomasztó körülményekre, mert maximálisan megvannak; aki szereti, fogyassza. És egy még kötelezően megjegyzendő: ha valaha is egy műnek elhiszed, hogy benne semmi nem az, aminek látszik, ez legyen az. Ennek persze bőven van hátránya is.

Jó barátom, Spoiler Albert viszont itt kezd el integetni, avagy ugorj a következő jelzésig a cikkben, ha felkeltette az érdeklődésed a történet, és visszafogott időintervallumban ráérős pillantásod kedved lenne rávetni.

Spoileres rész innen!

Egy: a karakterek.

Ryle nem álompasi. Ryle egy szerencsés körülményekkel megáldott ember, akinek az élete szerelme Lily, és ennek ellenére nem tud úrrá lenni a saját személyisége turzulásán, amit szemmel végigkövetni szívettépő. Ő az, akinek nem oldódik fel a tragédiája. A fájó az, hogy mi is látjuk, mennyire szereti, becsüli, vágyja Lilyt, és ennek ellenére időnként Hulk módjára tör elő belőle a zöld (szemű) szörnyeteg, és ilyenkor gyakorlatilag nincs magánál. Lily kihívása pedig egy párját szerető ember számára a létező legnagyobb: el kell hagynia azt, aki bántja, veri, és aki ennek ellenére a mindene. Ryle viselkedése párhuzamba állítható Lily apjáéval, viszont mivel Lily szemén át látjuk a történetet, ez a hasonlóság hol valós, hol pedig képzelt - és mivel Lily elég reális csaj, ezt ő maga is tudja, épp ezért inog, nem akar felelőtlen döntést hozni egyik irányból sem. Végül mégis megteszi, méghozzá az újszülött gyerekével a karján. Ez az egész egy olyan sűrű és rágós drámát eredményez, mint amibe beleejtették a kukoricalisztet; kifejezetten kínzó, főleg, mivel megszerettük az áldozatot ÉS a bántalmazót is.

Viszont akkor még ott van Világtérkép (komolyan, ki találta ki ezt az idióta nevét, hogy Atlas, egy kamasz fiúnak?), akiről annyit tudunk, hogy Lily volt az első szerelme, és minden, ami ezzel jár. Első csók, első csalódás, küzdelem a szülőkkel. Hogy erre miért volt szükség? Mert ekkoriban a kis Térkép hajléktalan volt, egy lakatlan házban húzta meg magát Lilyék hátsó udvarán túl. Mostanra persze már felküzdötte magát, étterem-tulajdonos a drága, de még mindig Lilyt szereti, mi több, érzi, hogy Ryle bántani fogja a lányt, és még akarja védeni...

Kettő, a történet. Kezd túl sok lenni a szál, nem igaz?

Spoiler vége, innen olvashatod tovább!

Nekem itt van az egyetlen, viszont nagy gondom a regénnyel. Ez valójában két sztori lenne, és mindkettő remekül megállná a helyét magában. Adott a bántalmazó párkapcsolat igazi drámája, amiben egyik fél sincs sarkítva. Lily követ el hibákat, Ryle pedig küzd a démonjai ellen, mégis szép lassan mennék együtt a pokolba, ahogy megpróbálják legyőzni magukat. 

És ott van a másik történet, amiben a meseszerű első szerelem emlékétől kísértett pár újra találkozik, és vagy hagyják felnőni magukat és az érzéseiket egymás iránt, vagy nem. (Mert higgyétek el, a getting back together sem olyan egyszerű, ahogy a szerelmes filmek bemutatják; keserves munka, elkötelezettség, egy rommá tört kapcsolat rekonstrukciója két olyan építész által, akik korábban saját gyengeségükből engedték azt leomlani, ha nem épp ők zúzták le akarattal.)

Hoover viszont azt a megoldást választotta, hogy az egyik történet lyukjait a másikkal igyekezett betömni. Ha ellaposodott az egyik, előrántotta a másikat, így kvázi ugrálva köztük, de az összhatás gyakorlatilag olyannak tűnik, mintha egy irodalmi érdeklődésű kamasz mindig épp megunná a novellát, amit ír, és elővenné a másikat, amin dolgozik. Fárasztó és ködös, nem egészen érthető, mit keres a két sztori egy könyvbe pakolva. Egy sikeres író nem mert csak az egyikről, vagy másikról írni, így inkább összefűzte? Vagy nem jött ki a kiadónak ígért oldalszám? Érthetetlen - a probléma különösen akkor ütközik ki, amikor Lily a történet végén elhagyja gyereke apját, és mégis a másik férfi karjába veti magát, a regény pedig elvárja, hogy ezt az egészet happy endként fogd fel. Nem megy, bocsesz! Életek mentek itt tönkre, köztük főszereplőé is, nem fogok pezsgőt bontani!

Összességében olvasd el, ha megfogott az alaphelyzet, mert garantáltan nem egy nyáltenger romantikus triómaszlagot kapsz. A dráma erős, minden oldalról, a történet mer nehéz kérdésekre választ keresni, a szereplők nagyobb részt szerethetőek, a leírások életszagúak. Ha nem zavar, hogy két történet - és nem mellesleg épp emiatt két hangulat között is - ugrál, nagyon fogod értékelni. Ez a regény egy azok közül, amik tényleg hozzáadnak valamit az életedhez.